Bizony, azt lehet mondani, hogy megint eltelt az év. Mintha csak most lett volna a múlt Szilveszter, és máris itt a nyakunkon a következő.
Az a baj, hogy ezek a Szilveszterek már meg sem közelítik a régi, jókedvű, nagy mulatozásokkal és táncvigalmakkal megrendezett valamikoriakat.
De most még nem ennek az ideje van, hogy máris az év elmúlásán siránkozzak. Van Mindenszentekkor elég más ok is a siránkozásra.
Ilyenkor a temetőkbe visszajárnak a régen, vagy esetleg csak mostanában örökre elment ismerőseink, rokonaink, barátaink és családtagjaink. Mi pedig, akik még egy darabig megtehetjük, megyünk Őhozzájuk, az ő temetői otthonukba, és megérezzük valódi megdöbbenéssel, hogy itt tényleg várnak bennünket, ők is, meg a többi rengeteg, általunk ismeretlen, látszólag csendesen itt pihenő társuk.
Hogy valójában ilyenkor vagy máskor mit is csinálhatnak, közönséges napokon, amikor nincs számukra is ünnep, azt még csak megérezni sem tudjuk, nemhogy elképzelni.
Sőt, még azt sem sejthetjük, hogy látják-e vajon, hogy mi most őmiattuk, a közös régi múlt és közös emlékek kedvéért vagyunk itt náluk, és a lelkünkben egyre halványuló bánattal, vagy talán még égő fájdalommal vesszük észre, ahogy ilyenkor felébrednek egy kis időre a sírokból kilépő emlékek.
Igazság szerint nekem vagy háromszáz kilométerrel távolabb, egy másik temetőben kellene lennem, de hát valahogy majdnem mindegy, hogy hol idézzük fel az elmentek emlékét, és hol köszöntjük őket azzal a szóval, hogy a VISZONTLÁTÁSRA, valószinűleg nem túlságosan sokára.
Hogy aztán ez ünnepnap lesz-e az eljövendő új életünk kezdetén, vagy csak egy szürke hétköznap az elmúlt életünk végén, vagy egyszerűen csak belehullás a SEMMIBE, az majd akkor dől el, amikor már semmin sem lehet változtatni.
Hiába! Mindenszentek az nem Szilveszter, nem a jókedvű búcsúzás napja, ezért a mostani gondolatok is csak ilyen koszorú-illatúak lehetnek, pedig talán most még nem is búcsúzunk semmitől, csak készülődünk a Sír felé vezető útra!.
PLAZMAHALMAZ.
