KALEIDOSZKÓP

           Ez a III. bejegyzés erről a témáról biztosan az utolsó lesz, mert már így is elég     sokat meséltem, de talán nem érdektelenül. Hiszen a karácsony és "kapcsolt részei" mindig    is érdekes a legtöbb embernek, ha ismeri egy kicsit  a szeretetre vágyás, vagy a szeretetet adás igényeit.
          Eddig egészen elfeledkeztünk arról, hogy ez a vigília-nap egyúttal a szent este napja  is, pedig ez lényeges dolog akár még a böjttel kapcsolatban is. Mert egyszer eljön az este, aztán az éjjel, és benne az éjfél misztikus csodája, valahol messze, Betlehemben.
          Tudtommal a Bibliában szó sincs arról, hogy pontosan az éjfélnek valami kiemelt jelentősége lenne a Messiás megérkezésével kapcsolatban. A  születés pontos ideje nem ismert, de ez nem is érdekes, hiszen az éjfél nem azonos pillanatot jelent a Földön. 
Amikor Betlehemben éjfél volt, akkor Ausztrália bizonyos területein pl. a déli harangszó zengett volna, ha az akkori idő kapcsán már ilyenről beszélhetnénk.
          Én azonban a szenteste legfényesebb pontjának mégis csak az éjfélt érzem, és az ebben az időben felzúgó harangok ünnepélyes harmóniáját, ami azért egy bizonyos érzésvilágot bearanyoz itt a földön, és az itt élő emberek lelkében.
          Mi azonban az előbb még a böjtnél és a vajnál, meg a halnál tartottunk. Most már talán tovább mehetünk, mert megint kifutunk az időből és a lehetőségekből.
          Folytassuk ott, hogy amint a gyerek már akár iskolába is jár, vagy még az előtt, otthon, a szülőktől és az esetleges nagyobb testvéreitől szépen megtanulja a karácsonyi énekeket. Aztán már semmi akadálya annak, hogy ő is elmenjen a barátaival a kis Jézust köszönteni. Ez önmagában is egy nagy élmény, ráadásul még "hoz is valamit a konyhára", 
ha éppen nincs egy olyan infláció, mint amilyenről már szó esett. Mert az "egymilliárd millpengők" idejében semmi értelme nem lehetett a pénzszerzés eme módjának, hiszen az előbb említett nem is létező számjegy értéke, - ha elméletben nem is - gyakorlatilag már közelíti a matematikai végtelent. 
         Aztán szép lassan telik az idő; a kis mendikás gyerekek felnőtt daliákká és szépséges tündérkisasszonyokká cseperednek. Ekkor azonban már nem a semmit nem érő rézpetákokért megy a mendikálás, hanem azért, hogy az egyébként is egymásra váró párok különböző nemű tagjai - tehát a fiú és a lány - a karácsonyt köszöntő éjjeli csapat valamelyikében szépen egymás mellett lehessenek. 
          Megy ez minden szervezés nélkül. Az ember azt is hihetné, hogy ezek az összetalálkozások teljesen a véletlen szülöttei, pedig dehogy! Nem véletlenek ezek, hanem a karácsony ajándékai azoknak, akik szeretik egymást, csak kevés az akalom a találkozásra, ki kell hát használni az ilyenkor adódó lehetőségeket.
         Ezek az így kialakult kis társaságok aztán együtt maradnak addig, amíg el nem közelg az éjféli mise ideje. Amikor azonban a toronyban felzengenek a harangok, akkor mindenki siet  a templomba, ahol rövidesen fortisszimóra kapcsol az orgona összes sípja, és valamilyen különös mámorban felcsendül a régen várt örömének a zsufolásig megtelt templomok  hatalmas légterében:
                            "Fel nagy örömre, most született, 
                             Aki után a föld epedett.."
           Csodálatos, utánozhatatlan hangulata van az éjféli mlséknek. Ezt leírni nem lehet, hát meg sem próbálkozom vele; ezt legalább egyszer egy életben át kell mindenkinek élnie!
           Az éjféli mise után aztán jön a böjtnélküli világ! Vége a vigiliának, lehet már enni mindent mindenkinek, amennyi csak jól esik. A legtöbben azonban a miséről hazaérkezők  közül - mintha csak összebeszéltek volna - a kocsonyás-tányérok után ácsingóznak, mert erre fente már a fogát a sok böjtölő éhenkórász.
           Hát ezek a kocsonyák meg is érték a várakozást, meg a böjtölést, mert így egy kicsit éhesebben még sokkal jobban ízlenek, mint  böjt nélkül, pedig úgy is aranyérmet érdemelnek a háziasszonnyal egyetemben. Az a finom kis füstölthús zamat megbolondítja úgy ezt az ételt, hogy az ember el sem tudja képzelni, hogy vannak az országnak olyan részei is, ahol a kocsonyából azt a kevés, de mindenképpen szükséges füstölthúst kihagyják. Nem is érnek aztán az így készült békafogó kocsonyák semmit, még akkor sem,ha tényleg miskolciak!
          Ezek után jól esik egy-két pohár bor, és már lehet is lefeküdni, mert mindjárt itt a reggel, amikor ismét lehet kocsonyát enni, és megint lehet a templomban akár a pásztorokról is énekelni.
          Véget ért a Vigillia, itt a Karácsony, aztán pedig a két ünnep köze! Hát nem csupa öröm a világ és az élet?! 
           Hát ha már így minden rendben van, akkor HELLÓ KARÁCSONY! Ha minden továbbra is rendben lesz, akkor jövőre újra, ugyanitt, Veled!

                                                                                 PLAZMAHALMAZ.

          Szóval az előbb eléggé megíjedtem, de most már minden OK. Lehet folytatni a böjtölést! 
j          Nem, nem ittam közben semmit, és nem is véletlenül írtam ide a böjtölés nem éppen közkedvelt szavát. Az igazság azonban az, hogy ezek a vigiliai napok azért nem voltak fenékig tejfelek, egészen a nap végéig, azaz éjfélig.
          Nekem most két ilyen nap jut az eszembe, amelyeknek vigiliájuk volt. Az egyik a karácsony, a másik a húsvét, de lehet, hogy még volt egyéb is, csak azt már elfelejtettem.
          Ezek a napok azonban kétség kivül rászolgáltak a virrasztásos várakozás örömteli feszültségére, hiszen Betlehemben Jézus éjjel született, Jeruzsálemben pedig éjjel támadt fel.
          Az első tényre "bizonyítékok" sokasága áll rendelkezésünkre. Ilyenek pl. a betlehemi csillag, a pásztorok és királyok ajándékozó látogatása, na meg az angyali szózatok zengedezése, ha ezekről videók és hangfelvételek - sajnos - nem is készültek annak idején. Pedig ezeknek a keruboknak és szeráfoknak nem okozott volna különösebb problémát egynéhány éjszakai felvétel érdeklődésre biztosan számot tarható produkálása.
          Na de hát ez már így alakult, utólag ilyesmit  hamisítani nem nagyon lehet, de ha ez egyszer mégis megtörténne, akkor mérget vehetünk rá, hogy az elkövető magyar zseni lesz!
          A feltámadás körül egy kicsit homályosabb a helyzet, mert ott mindössze néhány asszony elbeszéléseire hagyatkozhatunk. Az asszonyok pedig köztudomás szerint szeretnek pletykálni, és közben egy kicsit el is térhetnek a hiteles tényektől. De a feltámadás, tehát a húsvét ünnepe messze van karácsonytól, így ezt vonalat ne is firtassuk egyelőre.
          Legjobb lesz tehát, - már csak a cím kedvéért is - ha visszatérünk a karácsony vigiliájához, mert ezen a napon sok érdekes dolog megtörtént valamikor, ha eltekintünk is     a betlehemi eseményektől, és csak a közönséges halandók aznapi életét nézzük egy kicsit végig.
         Az ember gyereke ugye megszületik - ha nem is mindenki karácsony éjjelén - és   elkezd nőni, növögetni, amíg egyszercsak nem a saját nevén nevezi magát, ahogy azt másoktól hallja, hanem azt mondja, hogy ÉN. Ez a perc az öntudatra ébredés pillanata, ekkor születik meg önmaga számára is egy új ember!  Hogy ez jó vagy nem, azt nem lehet eldönteni, de  ez az élet rendje, és így nem is tehetünk ellene semmit.
         Ettől az öntudatra ébredéstől számítva a csecsemő-korból belépünk a gyerekkorba,  és elkezdjük felfedezni a körülöttünk lévő világot, annak eseményivel együtt. Ezek az események számunkra abban a korban még jórészt érthetetlenek, de legtöbbször már érdekesek, mint a most szóban forgó karácsony is, hogy nagyon el ne térjünk a tárgytól.
         Erre a kis eszmefuttatásra azért volt szükség, hogy az ember különböző életkorban  való viszonyát és ténykedéseit végig tudjuk követni a vigiliával kapcsolatban.
         Egészen kis gyermekkorban a legelső, amit ezen a napon észreveszünk,
az a nemrégen említett böjtölés meglepetése. A böjti napokon ugye - az egyházi előírások szerint - háromszor lehet étkezni, de csak egyszer szabad jóllakni. Ez, egy ilyenhez nem szokott nebulót elég kellemetlenül érintő tiltás, mert ekkor észre kell vennie, hogy nem mindig lehet telezabálni a pocakot, még akkor sem, ha éppen éhesnek érezzük magunkat.
        Az egyszeri jóllakás természetesen a déli ebédre vonatkozik, de reggel és este, meglepetésre, (teljesen érthetetlen okoból), a szülők kiszabják neki a megehető mennyiséget, akár tetszik, akár nem. Általában: nem!
        Aztán alig néhány röpke év múlva észreveszi a szemfüles gyerek, hogy "hoppá, a böjti napokban van ám valami egészen jó dolog is"! 
        Mert érdekes módon a tejfeles bablevesbe - a rendes szokástól eltérően - még finom aszalt szilva is keveredik, amit egyébként a padlásról is csak elég körülményesen lehet máskor elcsenni.  Most meg itt vannak hatalmasra felpuffadva a kanalamban, hogy szinte  félni lehet a kidurranásuktól.
        Aztán jön a csodálatos mákostészta, amit nomális körülmények között zsírral lehet és kell elkészíteni, de most ennek is tagadhatatlanul, kimondottan vajíze van. Nem is beszélve a rántott halról, amit én ugyan a szokott formájában nem túlságosan szeretek, de ma ez is vajjal készült, azt biztosan megállapíthatom.
         Mindezen titkok magyarázatát én akkor nem nagyon kerestem, csak örültem a változatosság ízeinek. Az, hogy a vaj miért nem zsír és a hal miért nem hús, az engem teljesen hidegen hagyott. Gondoltam - azt hiszem teljes joggal - hogy ez nem az én dolgom,
ezt a felnőtteknek kell tudniuk, és azok bizonyára tudják is. 
         Lehet, hogy tudták, lehet, hogy nem, csak egyszerűen engedelmeskedtek az egyházi előírásoknak az én legnagyobb megelégedésemre.
         Erről a "megelégedés" szóról eszembe jut, hogy ennek a bejegyzésnek a hossza is elegendő már, mert még mindig sok az írnivalóm, tehát egy másik bejegyzésre is szükségem lesz.
         Na akkor ott majd megint találkozunk!

                                                                                         PLAZMAHALMAZ.

           Mostanában, igaz, azért már jó pár éve, mondhatnám divatba jött a közvélemény-kutatásnak, vagy csak úgy általában az emberek IQ-jának felmérésére az a módszer, hogy amikor gyanútlanul ballagsz az utcán, se szó, se beszéd, csak megállít valaki.
           Ennek a valakinek általában egy füzet van a kezében, meg egy toll is, hogy komplett legyen a szerszámkészlete az elvégzendő munkájához. Bár elég gyakran alakul úgy a dolog, hogy tollas barátunk átmenetileg munkanélkülivé válik, mert a megállított delikvens szóra sem érdemesíti szegényt, akinek pedig jelenleg ez az egyetlen pénzkeresési lehetősége.
          De ez most a mi szempontunkból teljesen lényegtelen. Az egész csak azért jutott az eszembe, hogy ha egy kis időre én is felcsapnék ilyen IQ vadásznak, és feltenném  egy szerencsétlen sétálgató valakinek  azt a kérdést, hogy ugyan tudja-e legalább úgy körülbelül, hogy mit jelenthet a VIGILIA szó, hát a legtöbbjük biztosan elküldene valamilyen melegebb éghajlatra. Az is lehet ugyan, hogy bolondnak néznének, és mondanának valami egészen extrém marhaságot, amivel aztán nyugodtan - akár mosolyogva is - szépen tovább állhatnék.
          Most kedvem támadt egy kicsit eljátszani azzal a gondolattal, hogy tényleg, milyen válaszokat is kaphatnék az említett kérdésre.
          Legelső válaszadóm egy kicsit összeráncolja a mondjuk 70 év körüli homlokát, aztán egészen megnyugodva kisimulnak a ráncai. Ez a jelenség nyivánvalóan arra utal, hogy megtalálta az egyetlen lehetséges helyes választ, amit máris örömmel közöl velem, ilymódon:
           Hát szerencséje van, hogy éppen engem szólított meg, mert ahogy itt körülnézek,  nem túlságosan sokan tudják magát erről felvilágosítani. De én véletlenül, akkor régen,          - még az "ántivilágban"- kezembe foghattam egy olyan füzetecskét, amely ezt a címet viselte, amit most maga kérdezett. Aztán egészen suttogva folytatja, mint aki hatalmas titok felfedésére készül, és azt mindjárt meg is osztja velem, miután körülnézett, hogy senki más ezt a titkot meg ne hallhassa.
           Ezután már én is kellőképpen kiváncsivá lettem, és elámulva hallgattam a megfejtést, ami egészen elfogadható volt, ha valaki nem ismer semmit a valóság vonatkozásában.
           Hát tudja, ez a "Vigília" a Rákosi korszak elkötelezett szimpatizánsainak ideológiai folyóirata volt, ami csak egészen korlátozott számban jelent meg havonta. De ne felejtse, én nem mondtam semmit! - és máris óvatosan körülnézve eloson a biztonságot adó tömegbe vegyülve.
          A következő páciensem egy, az előzőnél jóval fiatalabb, kalapos, szőke hölgy volt, aki egy kicsit sajnálkozva nézett rám, magában biztosan gondolva, hogy "nahát, egy ilyen ismert dologra nem tudni a választ, az azért már jellemző a mai világra!" Aztán imígyen szólva felvilágosított:
         "A Vigília, az a pigmeusoknál a fiatal pár esküvője utáni banzájn, ha a vőlegény már legalább két jött-ment idegent halálra nyilazott a dzsungelben, azokat sikeresen megskalpolta, és magassága eléri legalább  az egy métert!". Pont!  Ezzel aztán se szó, se beszéd, úgy ott hagyott az utca közepén, mint szent Pál az oláhokat. Én meg örültem, hogy ennyivel is többet tudok.
          A harmadik "felvilágosítóm" egy távolkeleti kinézésű fiatalember volt, aki nem sokat teketóriázott, mivel úgy látszott, hogy sietett valamelyik egyetemre. Az ő véleménye egy kicsit elgondolkoztató volt, mert ki tudja, hátha ő arról a vidékről vetődött ide, és az általa elmondottakban akár némi igazság is lehetett.
          Szóval, a Vigília az a szibériai népek egy kis részénél a Tungúz meteor becsapódási idejének évfordulóin tartott örömünnep, azért, hogy a katasztrófát egyeseknek sikerült túlélniük, meg azért is, hogy az akkori borzalmak feledésbe ne menjenek. 
           Na még egy véleményt ismertetek, már csak azért is, mert ezt egy tősgyökeres magyar, miniszoknyás kis tinédzser adta tudomásomra, mondván, hogy mennyire sajnálja, hogy én már nagyjából kinőttem abból a korból, amikor az ilyen dolgokat az ember akkor is tudja, ha legszebb hajnali álmából ébresztik fel.
           Így aztán megint gazdagabb lettem egy ismerettel, ha a kislány szerint egy kicsit
későn is. Na de hát jobb később, mint soha szert tenni a valóság megismerésére.
          Ugyanis arról van szó, hogy a Vigília Winnetou népének, az apacsok még megtalálható maradékának legkedvesebb sexmagazinja, amit pl. Ő, mármint a kis informátorom, rendszeresen olvasgatni is szokott ráérő idejében. Ebből a magazinból - ha nem sajnálom rá  a pénzt - ő szivesen hoz nekem egy két példányt, és majd meglátom, hogy nem látom meg soha sem az unalmat, sem az egyedüllét magányát, mert ezektől az indiánoktól mindig lehet valami újat tanulni!
           Miután megköszöntem a kedvességét, elváltunk csendben, még mielőtt megtudtam volna a sexmagazin árát, mert attól féltem, hogy illúzióromboló összeget talál mondani  nekem, ami pedig elég furcsa lett volna, (bár nem lehetetlen) - így a képzeletbeli közvélemény-kutatásom eredményeként.
           Hát egy kis túlzással így képzelem valahogy a "jónép"  Vigíliáról való ismereteinek mennyiségét és minőségét.
           És most akkor lássuk, hogy mi is hát nagyjából a valóság ezzel a kifejezéssel kapcsolatban. Mert hiszen én nem a képzelt utcai érdeklődéseim eredményei miatt kezdtem   el írni ezt a bejegyzést, hanem a karácsony miatt, ha valaki még emlékszik rá.
          Végül is, azoknak, akik a nevezett szót valamilyen folyóirattal hozták kapcsolatba,
van némi igazságuk, mert nálunk - bár lehet, hogy az egész katolikus keresztény világban mindenütt - tényleg létezik egy Vigilia nevü (talán) hetilap, de ennek igazán nem sok köze van az apacsokhoz sem , és főleg nem a szexhez.
          De hát ez az újság is csak felvette ezt a nevet, hiszen az még sehol sem volt tervbe véve sem, amikor a Vigiliáról már minden keresztény (és nem keresztyén!) sokkal többet tudott, mint manapság.
          Ismereteim szerint maga a szó "virrasztást" jelent. Amolyan várakozó virrasztást, amikor az éjszakában valami nagy dolog bekövetkezésére számítunk. A virrasztás azonban     - csak úgy magában - álmosító és unalmas foglalkozás, ezért azt fűszerezni kellett, vagy lehetett bizonyos ájtatos cselekedetekkel. Lehetett énekelni, imádkozni, esetleg eszegetni is valamit, ha éppen volt ilyen megenni való disznóság. Az is lehet persze, hogy a fiatalabb vagy rakoncátlanabb virrasztók néha egy kicsit meg is tapogatták egymást, ha ehhez a másik is hozzájárulását adta, (hogy egy kicsit az apacsoknak is igazuk legyen, bár ez a ténykedés nem éppen nevezhető ájtatosnak.)
           Az ilyen egy bokorban való virrasztást azonban lassan felváltotta a házaknál családonként való időtöltés, és mindenki, aki otthon volt, főleg az idősebbek, várták a mendikásokat, akik annak rendje és módja szerint meg is jelentek. 
           Ezek énekeltek az ablakok alatt szép karácsonyi énekeket, aztán behívták őket, és mindig kaptak valamit, aminek úgy csináltak, mintha örültek volna. A gyerekek, ha pénzt kaptak, annak tényleg örültek is. Tudok azonban olyan esetről is, még a háború utáni infláció idejéből, hogy az egyik "smucikabb" család ajtaján kilépve, a mendikázó gyerekek az egész
marékravaló rézfilléreket úgy szórták szét a "pusztába", hogy csak úgy csörögtek. Igaz, nem is volt egyáltalán semmi értékük!
           (Mivel az előbb majdnem kétségbe estem, hogy - mint néhányszor már megtörtént -, elveszett a fele munkám a "sikertelen mentés" miatt, ezt a bejegyzést most itt befejezem, de amit még erről a témáról mondani akarok, azt a következőben folytatom.)

                                                                                          PLAZMAHALMAZ

                                 KARÁCSONY ESTÉJÉN.                                 

                             Egy ideje már - jó néhány éve-
                             Ha közeledik a Karácsony,
                             Nem látok át egy furcsa rácson,
                             Amit emberkéz alkotott az ég és Föld közé,
                             Hogy véletlenül se láthassunk a csillagok fölé.

                             Gázfelhő ez, mi hoztuk létre,
                             Hadd láthassák ott fennt is végre,
                             Hogy mire képes már az Ember, 
                             Ha békén hagyják, hogy "teremtsen!" 

                             Műholdak szállnak csillogón
                             A csillagok között,
                             A betlehemi csillag is már
                             Műholdnak öltözött.
                             De nem mennek utána most
                             Sem királyok, sem pásztorok; 
                             Az emberek nagyobbik része
                             Étlen és szomjan tántorog.

                             Csillagokat, gázfelhőket
                             Gyártani mi már jól tudunk,
                             És hogy klónozni is megtanultunk,
                             Lett jó pár milliárdosunk!
                             S míg itt halálra fagynak most mások,
                             Yachtokon nyaral sok milliárdos.

                             Ez bizony nem szép ajándék,
                             Ez a nemléttel való játék;
                             Bíz ez nem karácsonyi eszme,
                             Ilyent nem akar a legszentebb este.

                             De én sem, és mi sem akarjuk,
                             S míg a fázókat takarjuk:
                             Nézzünk az égre; itt a Karácsony!
                             Hátha most átlátunk az égi rácson...

                                                                                 PLAZMAHALMAZ.

           Helló Karácsony! Köszöntelek szeretettel! Örülök, hogy újra találkozunk!
           Legalább is most még remélem, hogy találkozunk. Sajnos, azt nem merem megigérni neked, hogy a soron következő randevúnkon majd nem hiába keresel már a régi ismerőseid között. Eltelt az idő, kedves, mindig szeretettel várt Karácsonyom!
           Emlékszel még? Emlékszel egy kis pöttömnyi gyerekre, aki félve ugyan valami ismeretlentől, de mégis szívdobogó vágyódással várt Téged egy nevetve csilingelő csengő hangjainak hullámai között. Ez a kis élni kezdő gyerkőc én voltam hajdanán, és meg kell vallanom, soha nem vártalak hiába.
          A csengettyűszó meséket és álmokat ébresztő szavára mindig megjelentek valahol a csillagszórók titokzatos fényei is, és szinte önkivületben indultam el megkeresni a hangok    és a fények titkait, mert tudtam, hogy most, igen, éppen most, itt járt a várt csoda, és ott, ahonnan a fények kiszűrődnek, ott van bizonyságul a karácsonyfa.
          Aztán - egy kicsit később - már elkezdett rohanni az Idő, s az elmúló évek viharaiban valami elhalványult a csodák várásából. Az emlékeimben azonban azok a karácsonyok élnek legszínesebb meseruhájukban égve, amelyekben még nem is sejtettem,   hogy mindez a gyönyörű hazugság egyedül értem született, mert értem hozta létre egy érzés, amit úgy hívnak, hogy SZERETET!  
         Ezért voltam egészen megdöbbenve, amikor már kinyílt értelemmel azt láttam, hogy a szülők egyre nagyobb része a kicsi gyermekeikkel együtt megy karácsonyfát és ajándékokat vásárolni, megfosztva ezzel a majd felnövő gyermekeiket a legszebb emléklehetőségeik mással nem pótolható érzésétől.
         Szerencsére az én kicsi koromban a világ még nem tartotta magát annyira "világinak",
mint manapság a racionalitás mindenek fölé helyezésével, elpusztítva ezáltal a mesék manóit, tündéreit, boszorkányait, és főleg a karácsony angyalszárnyakon érkező gyermeki álmait.
         A régi karácsonyok melegsége ma már csak néhány helyre jár még vissza, de ezek a helyek is egyre fogynak. Mi pedig, akik még ismertük ezt a melegséget, csak dideregni tudunk az őt felváltó jéghideg fuvallattól, amely egyáltalán nem illik a mendikás, messiásváró, éjfélimisés karácsonyestékhez.
         A leghidegebb karácsonyom egyébként 56 karácsonya volt, bár nem azért, mintha a hőmérő negatív rekordokat készült volna megdönteni. De ebben az évben nem is kivül, az ember teste fázott vacogva, hanem belül a lélek tüze nem fűtött bennünket, mert minden magyar úgy érezte, hogy reménység nélkül nem lehet melegedni ott, ahol a Szabadság éppen csak felgyulladt éltető tűzét megint és talán véglegesen kioltotta a karácsonyi szeretetet nem ismerő idegen hatalom jeges acélkeze. 
          Akkor fiatal egyetemista voltam, éppen negyedéves, ma pedig itt várom a már  talán utolsó karácsonyomat. Számomra tényleg nincsenek már tündérek és manók, de bennem élnek ezek még a régi karácsonyok felejthetetlen emlékeiként, egészen addig, amíg   el nem kell indulnom  a betlehemi csillag ragyogó útján, az égi karácsonyok felé. 
         Most még hadd kívánjak Mindenkinek szép Karácsonyt, és ha lehet, minél kevesebb családban öljék meg a gyerekek szívében és lelkében ennek a hófehér ünnepnek csodálatos misztériumát! Mert a szép titkokra és misztikus emlékekre szükségünk van és lesz az egész életünkben, hiszen csak ezekkel válik majd elviselhetővé a sokszor beköszöntő fájdalom.

                                                                                     PLAZMAHALMAZ.

           Igen, ott élünk most mindnyájan, a Halál árnyékában! 
           Hogy ez az élet melyikünknek meddig sikerül, az teljesen bizonytalan, mert soha nem lehet tudni, hogy melyik tanteremben vagy melyik utcasarkon dördül el egy sortűz, és már vége is mindennek.
           Pedig nem tettél semmi rosszat, nem követtél el senki ellen, még az Állam ellen sem bűnnek nevezhető cselekedetet, csupán valakinek ilyen kedve volt! Lövöldözni akart egy kicsikét, és mert verebek éppen nem voltak a láthatáron, hát gondolta magában, majd csak jön valaki, akire célba lőhet, hogy egy kicsit érdekesebben teljen ez az unalmas délelőtt.
           És mivel éppen én, vagy Te fordultál be elsőnek a sarkon, hát így éppen én vagy Te lettél a véletlen áldozat! Bár akár úgy is mondhatom: most éppen a kettőnk közül került ki a jól nevelt fiú játékszere! Az is lehet azonban, hogy egy "veréb" lelövése nem elégítette ki a mesterlövész igényeit, így mindketten búcsút inthettünk minden valamirevaló utcasaroknak.
           Ez a szörnyű cím most azért jutott az eszembe,  mert ma egész nap hordták a virágokat és a gyertyákat a Pécsett áldozatul esett egyetemista fiú emlékére. Én is voltam egyetemista is és fiú is, de akkor még egészen más világ járta.
           Ilyen lélegzet-elállító  dolog még a gondolatunkban sem fordult meg sohasem, hiszen nem hogy pisztolyunk nem volt, de még csúzlink sem, mert tényleg még verebekre sem akartunk vadászni. Pedig másfél évig ott jártunk haza a Gellérthegy orgonabokrokkal őserdő szerúen benőtt oldalában, tehát lett volna módunkban verebeket riogatni. Csakhogy akkor még nem volt meg ez a rettenetesen, sőt rettentően nagy szabadság, amitől most aztán tényleg megbolondulhat félelmében a fél vagy majdnem az egész ország.Legalább is annak magyar része!
          Nem tudom megérteni,- bár igazság szerint mindenki érti, velem együtt, csak mindenki fél és inkább hallgat - hogy miért nem lehet itt rendet csinálni?! Talán valahol már el is mondtam az ország népének ki nem mondott, vagy csak suttogva kimondott véleményét a mai állapotok megváltoztathatóságának módjáról. És ez igen egyszerű dolog lenne, ha ténylegesen szólás-szabadság - és főleg valódi szabadság - volna ebben a szegény, rettegő országban. 
          Mert most valahogy úgy áll a dolog, hogy belénk mindenki tetszés szerint belénk rúghat, vissza senki sem mer rugni, és nem azért mert a rugdosódóval szemben  gyáva, hanem mert a saját törvényeink nem védik meg a saját honpolgárainkat.
          Ilyent még elképzelni is szentségtörés lenne, mert akkor mit szól a Szentséges Európai Únió, ha mi magyarok szemtelenül megengednénk magunknak, hogy legalább néha és legalább egy kicsit magyarok legyünk Magyarországon! Inkább verjék élve agyon a teljesen ártatlan magyarokat, csak azt ne mondhassák ránk odafenn a Csúcson, hogy ezek Rasszisták!
          Vagy inkább hallgassunk némán, mert a magyarok ne beszéljenek magyarul ,   hiszen az vérig sérti az érintett államok népét, ha egy magyar ember a saját szülőfőldjén magyarul akarna beszélni! Hát mit képzelünk mi, akik ezeregyszáz éve itt lakunk és a mi kultúránk virágoztatta fel a mostani szomszéd országokat is, hogy ilyen igényekkel próbálunk előállni a XXI. század hatalmas, soha nem tapasztalt, nemesen demokratikus eszméinek leplei alatt!
          Néhány sorral feljebb azt kérdeztem, hogy miért is nem lehet itt rendet teremteni, amikor ez mindenki szerint nagyon egyszerű lenne? És erre a kérdésre magában mindenki, mindenféle összebeszélés nélkül azt sóhajtja el, hogy pillanatok alatt rend lenne itt, ha egy rendelettel visszaállítanák a csendőrséget, a teljesen törvényes keretek között. Igaz, egy kis hatalom is kellene a kezükbe, hogy a törvényes lehetőségeken belül cselekedhessenek is a magyarság védelmében. Ettől csak nem lennénk még egyből fajgyűlölők? Még akkor sem, ha  a szentségesen szent Únió mondaná is ezt.
          Jó lenne, ha végre tudomásul vennénk már egyszer s mindenkorra, hogy minket Európa sohasem segített semmivel, mindig csak kihasznált azóta, mióta már nem volt oka félni tőlünk! Mondjuk, Mátyás király óta. "Nyugodtak" lehetünk abban, hogy most is ezt fogja csinálni, ha mindenben csak meghunyászkodunk előtte, mintha bizony a szolgái lennénk! Hát én nem leszek az, még gondolatban sem! Igaz, ettől még megalázásunk tovább megy a maga sorsszerű útján!

                                                                                           PLAZMAHALMAZ.

                             

         
           Le nem tagadható igazság az a tény, hogy amint telik a múló idő - mert más egyebet nem is tud csinálni - elviszi közülünk lassacskán a régi ismerőseinket, barátainkat és szeretteinket egyaránt. Nem csinál mást, esetleg annyit ha mond, hogy készülj, mert eljött a te időd! Mármint hogy én zörgetek a kapudon, aki az IDŐ vagyok, és nálam nincs fellebbezés.
           Valahogy azonban úgy vagyunk ezzel ténnyel, mint amikor egy hosszú útra akarunk indulni, mondjuk autóval, és bár mindannyian látjuk és halljuk nap mint nap a legszörnyűbb tragédiákat, az a lehetőség szinte fel sem merül bennünk, hogy ugyanez velünk is megtörténhet, akár mindjárt ezen a most kezdődő utunkon is.
           Ha erre az eshetőségre komolyan számítanánk mi, vagy akár mindenki, akkor bizony nagyon sokan meggondolnák a dolgot, és eszünkbe sem jutna nekiindulni a végzetünknek. Igaz, akkor gyakorlatilag megállna az élet, de az meg több ok miatt is lehetetlen, hát törvényszerűen el kell fogadnunk azt a reményt, hogy mi kivételek vagyunk!
            Pedig hát ez az, ami egyáltalán nem igaz. Az idő a mi kedvünkért sem tehet kivételt, mert nem is tud, erre nincs felhatalmazása a magasabb direktóriumtól. Így aztán akár akarjuk, akár nem, lehet hogy lassan, de feltartózhatatlanul közeledik már valahol   a születésünk, sőt a fogamzásunk pillanatában elindult Végzetünk, amiről fogalmunk sincsen, hogy most útjának melyik részéhez ért, siet-e vagy szép komótosan  ballag a számára kötelező hóhérmunka befejezése felé.
           Az ilyen gondolatok leginkább akkor törnek felszínre a tudatunkban, amikor valaki olyantól kell örökre elbúcsúznunk, aki az életében közel állt hozzánk, vagy esetleg még  kedveltük vagy szerettük is. 
           Ebből mindjárt egyenesen következik az is, hogy amint haladunk befelé a korba, vagy kifelé az időnkből, úgy szaporodnak egyre jobban ezek a búcsú-események. Ilyenkor óhatatlanul feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi vajon mikor következünk, hiszen az elmenő ismerőseink már éppen a mi kortársaink. Valamikor ővelük együtt voltunk gyerekek, együtt játszottunk és rosszalkodtunk, egy időben váltunk felnőtté, tehát törvényszerű az is, hogy egy időben, vagy legalább is nem nagy eltéréssel távozzunk a fiatalabb ismerőseink közül. 
           Bizony, át kell adnunk a stafétabotot olyanoknak, akik még sikerekben reménykednek vagy reménykedhetnek, lehet, hogy nagyobbakban, mint amik nekünk osztályrészül jutottak. 
           Nekem most azért jönnek sorban ezek a sötét gondolatok, mert tegnap előtt temették az apám második feleségét, akivel együtt éltek pontosan harminc évig.  Most már mindketten ott nyugszanak az otthoni temető nyugalmas csendjében, vagy tizenöt méterre az én anyámtól, aki már egy híján hatvan éve ott pihen.
           Bizony, rájuk is fér a pihenés, mert ők aztán mind a hárman annyit dolgoztak  ebben a földi életükben, hogy az már szinte emberfelettinek mondható. És mégsem, sohasem kértek senkitől egy fillér "támogatást" sem, hanem véres verítékkel mindig megteremtettek annyit, hogy a családjuknak legyen meg a mindennapi kenyere.
          Ezek a mostani nagypofájú, szrájkokra buzdító, tejöntögető, gabonaégető, útlezáró utonállók kapják a százmilliókat, - az ország lassan elfogyó vagyonából - ahelyett, hogy bedugnák őket a dutyikba, hogy ott gondolkozhassanak el arról, hogy mégis, talán jobb lenne becsületesen dolgozgatni, mert így mindenki csak megutált már bennünket, teljesen jogosan.
            Nem tudom sem én, sem senki más, hogy ott, ahova ők - a szüleink - már eljutottak, van-e tudat, van-e emlékezés erre a földi életükre. De ha véletlenül van, akkor az biztos, hogy nekik nem kell szégyenkezniük a multjuk miatt, inkább valamilyen csodás glóriát fonhatnak a fejük köré azok a túlvilági lények, akik annak idején is látták,- ha akarták - azt  a rettenetes kinlódással elvégzett mindennapi munkát, amiért most már megérdemlik a békés, nyugodt örök időkre szóló pihenést!
 

                                                                              PLAZMAHALMAZ

           Őszintén szólva, ez a cím tetszik nekem. Potosan olyan, mint egy mai krimi- vagy egy horror film címe. Lehet, hogy ez nem is véletlen, mert ennek a vírusnak ez az egész - valószínüleg mondvacsinált -  ámokfutása nyugodtan hasonlítható egy ostoba krimihez.
           Van ennek az egész felhajtásnak egy olyan mellékíze, ami azt sejteti, hogy itt bizony óriási tétekről és pénzekről van szó! Ez persze cseppet sem meglepő, hiszen a "kifejlesztett" oltóanyag - még ha semmit nem ér is - fantasztikus összegekbe kerülhetett az államnak és egyes jószimatú befektetőknek is. Mindez olyan "hátha bejön", lutrialapon történhetett, azok közreműködésével, akiknek a pénz nem létkérdés, hanem a vagyonuk  további gyarapításának kérdése és eszköze.
          De a befektetők nem olyan kis nyámnyila valakik ám, akik hogyha látják, hogy a dolog kezd zsákutcába evickélni, mert ezeket a szerencsétlen betegjelölteket az istennek sem lehet jobb belátásra bírni a legyártott oltóanyag hatásosságáról, akkor csak úgy simán belenyugodjanak a siker elmaradásába. 
          Ekkor aztán mindent be kell dobni a mérleg sikeroldali serpenyőjébe, még az olyan dolgokat is, mint pl. a fő egészségügyi korifeusok látványos beoltása, akiknek ugyan semmi bajuk nincs, de legalább ez ellen a semmi ellen  ez a drága vakcina valóban nagyon hatásosan tud működni! 
          Aztán ilyenkor nagyon jól jönnek egy még nálunk is elmaradottabb országból érkező, hamisan megfogalmazott, elrémisztő hírek. Legyen pl. ez az ország Ukrajna, 
ahol a magyar közlemények beállítása szerint már több százan meghaltak ebben az "új influenzának" kikiáltott betegségben. Azt nem mondják a médiumok, (sőt szemérmesen elhallgatják) hogy Ukrajnának - te balga kis nézőnk, vagy hallgatónk - negyvenegynéhány millió lakosa van, tehát ennyi halott a legszebb nyári napokon is rendszeresn előfordul! 
          A magyar érdekelteknek az aztán már igazán piszkálhatja az orrát, hogy az Ukránok éppen az ellenkezőjéről beszélnek, mint velük kapcsolatban a mi nagyszerű, elfogultalan szakembereink. Azt állítják pl. hogy tavaly ugyanezen idő alatt - bár H1N1 a világon sem volt - több mint kétszer ennyien haltak meg influenzában Ukrajnában.
          Meg azt is mondják ők, hogy ezek a halottak egyáltalán nem az új influenzába haltak bele, közülük mindössze ha tizenkét esetben derült ki, hogy a H1N1 a bűnös. Na, hát ez a szám a negyvenmillióhoz képest egyáltalán nem túlzó, így ez az arány sem csinál valami jó reklámot az eladhatatlan oltóanyagunknak, ezért ezekről legjobb, ha bölcsen hallgatunk.
         Aztán itt van ez a szerencsétlen elnevezése ennek a betegségnek; ez az új influenza kifejezés.                            
         Csodálatos fantáziaszegénységet bizonyit ez a név.  Tudtommal az orvosi gyakorlatban az egészégüggyel kapcsolatos fogalmakat latin nevekkel határozzák meg,   és az orvosok szellemileg gyengébb része erre a latin "tudására" még büszke is.
         De ha már büszke, akkor hogy nem jutott az eszébe egynek sem, hogy pl. az új
szó latin melléknévként: novus, nova, novum, a három nemre vonatkoztatva. Ennek figyelembe vételével egy egészen jó hangzású és mindenki által megjegyezhető latin kifejezést lehetett volna alkotni, amely így szólna: "Influenza nova" Előre bejelentem, hogy ezért az ötletemért nem kérek tiszteletdíjat!.
         Az egyes orvosok latintudásáról még annyit elmondok, hogy egy rendelésen - már nem tudom miért - de valamire azt kellett mondanom (gondolván, hogy itt úgyis megértik) , hogy "Quod licet Iovi, non licet bóvi", de az orvos csak nézett értelmetlenül, aztán bevallotta, hogy ő ebből bizony egy szót sem értett! 
         Egy másik esetben az egyik orvosnő nem tudott különbséget tenni a szisztéma, és a szindróma között, mondván, hogy valakinek irritabilis bélszisztémája van!  Nekem kellett szégyenkezve kijavítanom, pedig a szégyenkezésre inkább neki lett volna alapos oka.
         Hát ennyit az egyes orvosok latintudásáról, bár tisztelet a kivételnek!               Igaz, ők többnyire nem a pannonhalmi bencés gimnáziumban érettségiztek!

                   Jó egészséget, és kevés H1N1 virussal való talalkozást kiván:

                                                                                     PLAZMAHALMAZ.

           
           Itt virított szegény a barackfa-kor állitólagos legvégső határáig, pontosan az ablakom alatt. Az a kor, amit megélt éppen 15 év volt, és közben bizony sok szép és finom barackkal örvendeztetett meg mindannyiunkat, és a kis méhecskéket a virágjaival a tavaszi napokon, amikor azok is alig találtak még máshol egy kis nyalakodni való mézecskét. Ez a barackfa azonban amint a téli fagyok elmúltak, már kezdte hajtani a virágrügyeit, nem tagadva meg rokonságát a mandulával, és a legtöbbször sikerült is neki kijátszania a "fagyosszentek" hideg hajnali sóhajtásait.
          Ennek a sárgabarack-fának a hivatalos neve "Ceglédi Óriás" volt, amiből az "óriás" kifejezés a termésére vonatkozott, amint azt elég könnyen ki is lehet találni.
          De meg kell hagyni, rá is szolgált a nevére, mert sárgabarackból az ilyen méretek, amilyenek ezek voltak, már valóban megérdemelték az "óriás" jelzőt. Ráadásul az ízük ellen sem lehetett semmi kifogásolni valót találni, úgy hogy akár nyersen, akár lekvárnak kifőzve, mindenképpen kiváló, finom eredmény született.
          És most itthagyott, elment az ablakom alól. Igazság szerint azonban nem is most, hanem már egy éve, éppen egy ilyen őszi időszakban. Valamikor szeptember végén, amikor még minden lombját is viselte, azt vettem észre, hogy az én barátom elkezd szépen bimbókat növeszteni, majd később virágba is borult, mintha legalább is tavasz lenne, vagy hamarosan az következne.
          Őszintén szólva nem örültem ennek a felfedezésnek, mert szinte azonnal arra gondoltam, hogy ez az őszi virágzás nem egyéb, mint a fám búcsúzása, az utolsó nekirugaszkodása az életnek, szóval a hattyúdala. 
          Biztos voltam benne, hogy a szép fának nem lesz több tavasza, mert régebben már, valamilyen más fámnál is megfigyeltem ezt a jelenséget, de akkor azt hittem, hogy ez csupán a véletlen műve volt.
         Aztán, ahogy jött a tavasz, úgy vártam aggódva, hogy tényleg búcsúznom kell-e
hát az ablakomra tizenöt nyáron át halvány kis árnyékot adó, susogószavú kedves ismerősömtől. És lassan bebizonyosodott, hogy  tényleg nincs tovább!
          Nem hoz többé zöld lombkoszorút a nyárra, nem fognak levelei között hancúrozni a szürke kis verebek, télen pedig a kopár ágak kötött nem bohóckodnak már sohasem a játékra mindig kapható, jókedvű kis színes cinegék, "akik" azért nyáron is meglátogatták néha a téli ebédlőjüket, egy kis változatosság kedvéért.
          Eljött hát a tavasz, már mind elvirágoztak a fák, de az én barackfám kopár ágai egyre szomorúbban meredeztek az ég felé, semmibe véve a tavasz unszolását az újabb élet elkezdéséhez. 
          Ekkor aztán végérvényesen beláttam, hogy nincs már mire várnom, egy halott fába nem tudok többé életet lehelni semmilyen praktikával sem. Elő vettem hát a fűrészeimet, és megkezdtem a holt fa átalakítását, hogy azért néhány éven át még emlékezzem rá az ablakomból, és ő is emlékezzen a régi önmagára, amíg az enyészet el nem pusztítja véglegesen. 
          Azóta aztán átalakult hatalmas nyári virágvázává, amelynek száradó ágain virágcserepek függenek, szám szerint talán tíz is, tele gyönyörű piros, sárga és fehér élő virágdíszekkel, hogy ilymódon összekössük a múltat a jelennel, a kényszerű halált az élet színeivel.
          Hogy meddig bírják majd a száraz ágak ezt a megterhelést, azt nem lehet tudni, hiszen ezt az időjárás is erősen befolyásolja. Most úgy látszik, hogy néhány évet még gyönyörködhetünk bennük tavasztól késő őszig, ha csak mi magunk meg nem előzzük őket a végleges elbúcsúzásban. 
           Most éppen késő ősz van, így hát csak a kopár faágak szomorkodnak egymástól egy-egy méternyire, mintha beszélgetnének maguk között, de olyan halkan, hogy azt megérteni nem tudom, mire is emlékeznek, de sejteni azt hiszem, jól sejtem a szél által egy kicsit felerősített sóhajtásaikat.
           Most ideiglenes búcsúzásként felnézek hát rájuk, a szürke ágakra, és öröm nélküli vigasztalásul megsugom nekik, hogy az életben minden éppen úgy megszürkül mindenki számára, mint ahogy nekik már eljött ez az idő, mert elmúlt számukra az Élet.

                                                                                    
                                                                                     PLAZMAHALMAZ.

           Ugye, akkor ma van holnap!! Mert tegnap azt írtam, hogy holnap Mindenszentek lesz. Ma pedig, akárhogy vesszük is, a tegnaphoz képest holnap van, és valóban Mindenszenteket mutat a naptár is.
           Régebben, amikor még a vallásos ünnepek divatja nem jöhetett vissza a köznapi életbe, meg errefelé, ahol az országnak ezen a kis részén főleg reformátusok élnek, sokat kellett vitatkoznom többekkel, szinte mindenkivel, azon, hogy nov. 1.-e az nem halottak napja, mert azt nov. 2.-án ünnepeljük. De az igazság az, hogy a legtöbben egy kicsit fejcsóválva gondolták magukban, hogy beszélhetsz amit akarsz, én tudom, amit tudok. Igaz, azt biztosan nem tudták, hogy én pannonhalmi bencés diák voltam,   az ilyen egyszerű vallási jellegű dolgokkal tehát illik tisztába lennem. 
           Mára aztán valószinűleg ezek az illetők is rájöttek, hogy mégis csak nekem volt igazam, mert mostmár a tévékből és rádiókból is hallhatják az ünnepek környékén szinte óránként is, ha egy kicsit odafigyelnek.
           Tehát itt van ez a kinek jobban, kinek kevésbé bánatos vagy esetleg még frissen fájó emlékünnep, amikor sokan talán csak egy kis kirándulási céllal, mások azonban őszinte érzelmekkel kelnek útra, és mennek a csend városaiba, a temetőkbe.
           Most még mi is így cselekszünk évente, de azt nem lehet sejteni sem, hogy még hány ilyen alkalom adódik majd az életünkben.
           Még visszük az élő virágokat, amelyek itt nőttek a szemeink láttára szép színes csokorrá, mintha csak tudták volna, hogy mára kell kivirulniuk, úgy beütemezték ezt a napot, erre az alkalomra várva.
           Viszünk még aztán kis gyertyákat is, mint mindenki más is, mert a szélben erőlködő kicsi lángocskák az élet és halál jelképeinek tekinthetők. 
           Meggyújtásuk után van úgy, hogy szép, szélcsendes idő következik. Ilyenkor éli világát egyenletesen lobogő lánggal az élet - melegítve a közvetlen környezetét - és még mitsem tud arról, hogy bármikor jöhet egy szélroham, ami elfújja ezt a lángocskát, és örökre kialszik a melegséget sugárzó tiszta  lángolás.
           Ilyen a kis gyertyák sorsa, de éppen ilyen a miénk, embereké is. 
           A kis cérnaszál végén egy darabig lobog a kis láng, és ha végig tud is égni, akkor is elfogy körülötte az éghető anyag, és a kis cérnaszál, amelyen függ az életünk, belehullik a saját, semmivé vált, elfogyott éltető elemébe.
          Ilyenkor aztán nincs tovább, csak azok, akik még itt maradnak, azok mondják egy kis rejtett félelemmel a halál jelenlétét látva, hogy "Nyugodjék békében!".
          Aztán a legközelebbi Mindenszentek táján már eggyel több kis gyertya ég egy nem régi síron a temetőben, jelezve azt, hogy itt is nyugszik valaki, aki nem régen még maga is virágokat és gyertyácskákat szokott hozni a többi sírokhoz, és mondta ő is , hogy 

                                        REQIESCANT IN PACE !

                                     ET  LUX  PERPETUA  LUCEAT   EIS !

                                                                                         PLAZMAHALMAZ.

          Az idén ma mutatja meg magát igazán először az Ősz. Eddig csak úgy csendben tapintatosan tapogatózott, hogy vajon eljött-e már az ő ideje, de most aztán úgy látszik végleg eldöntötte, hogy reggelre kelve beköszönt hozzánk szép deresedő fejével. 
          Pedig sokunknak a dér nem nagyon szimpatikus, mert a fehér szín az élettelenség színe. Az élet örömét sugárzó színek a zöld és a piros. Igaz, ezek többnyire együtt is érkeznek lombokkal és virágokkal, de sajnos együtt is távoznak, éppen így az ősz beköszöntése előtt, átadva helyüket a virágtalan dérnek. Mert a jégvirágok hiába lehetnek szépek, örömet mégsem okoznak, hiszen messziről sóhajt belőlük a halál élettelensége.
          Most még nem tartunk itt, csak a zöld lombok búcsúzásánál, miután a piros virágok már előre elköszöntek tőlük, bíztatva őket a jövő évi tavasz szépséges randevújának reményével.
          A lombok hullásához valahogy majdnem mindig hozzátartozik az őszi szél beköszöntése is. Erre a szélre én bizony eléggé haragszom, és nem csak azért mert kellemetlenül érzi magát az ember a hideg sóhajtásaitól, hanem azért is, mert nem hagyja a hulló leveleket ott avarrá válni, ahol egész nyáron át virultak szép zöld színükben, reményeket keltve az emberi szívekben.
          Most már sárgák szegények és elindulnak megpihenni a föld felé, hogy még utoljára egy kis jót tegyenek a világnak, beborítva annak arcát puha meleg avarréteggel,  a közeledő fagyok ellen.
          A mi utcánkat csodálatos szilfasor szegélyezi a déli oldalon. Magasságuk elérheti néhánynál a 15-20 métert is. Így ha a szél komolyan kezdi venni a dolgát, akkor az összes haldokló levél itt köt ki a déli sori udvarokban és kertekben. De ez még nem lenne baj, csak az benne a kellemetlen, hogy talán egy hétig is eltart, amíg elfogy a levelek utánpótlása. Addig azonban szinte naponta meg kell ismételni a szegény meghalt levelek eltakarítását, mert azt azért nem lehet megkövetelni tőlük, hogy parancsszóra, mondjuk holnap reggelre mind a földön legyen.
           Őszintén szólva én nem szeretem ezt a munkát. Talán azért sem, mert a hangulata tagadhatatlanul az elmúlást idézi, és semmi köze a tavasz virágokat hozó igéretéhez. 
           De hát az élet az ilyen! Bárhova nézünk, bármiről gondolkozunk, azt látjuk, hogy van kezdet és van vég. Igaz, a kettő egymástól lehet nagyon közel és nagyon távol is, de mindenképpen ez a törvény a végzetünk!

                                                                                                           PLAZMAHALMAZ. 

          Bizony, azt lehet mondani, hogy megint eltelt az év. Mintha csak most lett volna   a múlt Szilveszter, és máris itt a nyakunkon a következő.
          Az a baj, hogy ezek a Szilveszterek már meg sem közelítik a régi, jókedvű, nagy mulatozásokkal és táncvigalmakkal megrendezett valamikoriakat. 
          De most még nem ennek az ideje van, hogy máris az év elmúlásán siránkozzak. Van Mindenszentekkor elég más ok is a siránkozásra. 
          Ilyenkor a temetőkbe visszajárnak a régen, vagy esetleg csak mostanában örökre elment ismerőseink, rokonaink, barátaink és családtagjaink. Mi pedig, akik még egy darabig megtehetjük, megyünk Őhozzájuk, az ő temetői otthonukba, és megérezzük valódi megdöbbenéssel, hogy itt tényleg várnak bennünket, ők is, meg a többi rengeteg, általunk ismeretlen, látszólag csendesen itt pihenő társuk. 
          Hogy valójában ilyenkor vagy máskor mit is csinálhatnak, közönséges napokon, amikor nincs számukra is ünnep, azt még csak megérezni sem tudjuk, nemhogy elképzelni.
Sőt, még azt sem sejthetjük, hogy látják-e vajon, hogy mi most őmiattuk, a közös régi múlt és közös emlékek kedvéért vagyunk itt náluk, és a lelkünkben egyre halványuló bánattal, vagy  talán még égő fájdalommal vesszük észre, ahogy ilyenkor felébrednek egy kis időre a sírokból kilépő emlékek. 
          Igazság szerint nekem vagy háromszáz kilométerrel távolabb, egy másik temetőben kellene lennem, de hát valahogy majdnem mindegy, hogy hol idézzük fel az elmentek emlékét, és hol köszöntjük őket azzal a szóval, hogy a VISZONTLÁTÁSRA, valószinűleg nem túlságosan sokára. 
          Hogy aztán ez ünnepnap lesz-e az eljövendő új életünk kezdetén, vagy csak egy szürke hétköznap az elmúlt életünk végén, vagy egyszerűen csak belehullás a SEMMIBE,  az majd akkor dől el, amikor már semmin sem lehet változtatni.
          Hiába! Mindenszentek az nem Szilveszter, nem a jókedvű búcsúzás napja, ezért a mostani gondolatok is csak ilyen koszorú-illatúak lehetnek, pedig talán most még nem is búcsúzunk semmitől, csak készülődünk a Sír felé vezető útra!.

                                                                                       PLAZMAHALMAZ.

          Hát sztrájkolunk, sztrájkolgatunk! Mégpedig gördülékenyen! Legalább is ezt állítják egyes hájfejű, havi milliós fizetéseket felvevő ingyenélők, akik ennek a szerencsétlen és most amúgy is nagy bajban lévő hazának és népének már annyi kárt okoztak, hogy azokért nyugodtan megérdemelnék az egyik hirhedt párt még hirhedtebb funkcionáriusának kötelét, amire ugyan neki saját magát kellene először felkötnie.
           Ezek a hájfejű, éhesnek nem éppen nevezhető gördülő vezetők, amig le nem gurítják őket  a poziciójukból valami olyan helyre, ahova valók, addig mindig is találnak majd valami sztrájkolni való és gördülni is tudó okot és okozatot. 
           Ez érthető is, ha belegondolunk, hogy nekik ez a lételemük. És nem csak a pénzért, hanem, főleg azért, hogy másoknak, minél több honfitársuknak, lehetőleg a legtöbb bosszúságot okozzák a lehető legrövidebb idő alatt.
           De ha már így van is, ha ilyen a vágyaik kiélésének metodikája, annyi becsület azért lehetne bennük, hogy megvárják, míg az ország átesik ennek a megpróbáltatásnak   a nehezén, és a gazdaság egy kicsit felfelé kezd el gördülni a lejtőn, aminek ők talán nem is örülnek majd. De hát ahogy ők ismerhetik a fizikát, ezen nem is lehet csodálkozni!
          Pedig - érdekes módon - ők is annak törvényei szerint dolgoznak, mert a vállalatuk dolgozóinak túlnyomó része egyáltalán semmi örömét sem leli a lefelé való gurulásban.
Majdnem valamennyien a felfelé történő gurulás (vagy gördülés) idejére várnak. Igaz, ők sokkal jobban ki vannak szolgáltatva a gurulás irányából eredő következményeknek, mint  a jól táplált és mindenben dúskáló szakszervezeti főnökeik.
          Ha igaz, holnap reggelre már fagyni fog, és még rosszabb idők járnak majd a kényszerből sztrájkoló közönséges munkásokra. Gondolják majd magukban egypár hóviharos napon az esetleg fűtetlen vagonokban, hogy ide kell hozni a hájfejűek közül   azt a fő nagyszájút is egy kis jégcsapos lépcsőn történő hancúrozásra, hadd gördüljön le valami nagy élvezettel a vasúti töltés oldalán. Hátha beverné végre azt a duzzadó, szépnek nem nagyon nevezhető gömbülyű fejét.
          Na, drukkolok nektek, legyen hozzá szerencsétek! 

                                                                                                          PLAZMAHALMAZ.
         

         Ez az a szörnyűség, amely megállítja az ember eszét és lelkét, megtöri hitét az emberi felsőbbrendűségben, az élővilágban valamilyen fokon mindenütt uralkodó morális, erkölcsi értékekben, és egyszerűen nem tudja elhinni, hogy ilyen is megtörténhetik a "teremtés koronái között".
         De az is elképzelhető ezek után, hogy pontosan csak az emberi faj egyedei képesek ilyenre, hogy minden ok nélkül egy ártatlan társuk életét kioltsák a saját, kicsi gyerekei szeme láttára.
           Ez lett sajnos a túlságba vitt és főleg teljesen félreértelmezett szabadságjogokból, a büntetések elbagatellizálásából, és mindenképpen ki kell mondanom, bár nem szívesen teszem: a halálbüntetés eltörléséből!
           Itt kell keresni, ÉS ITT KÖNNYEN MEG IS TALÁLHATÓ az ilyen szörnyűségek megtörténhetőségének egyedüli oka!
         Érdekes módon a sok tekintetben nekünk példaadó államhatalmak, amelyek sokkal erősebbek nálunk, tehát rengeteg más eszközük is lenne hozzánk viszonyítva a rend fenntartására, mégis alkalmazzák a halálbüntetést, amikor más kiút már nincs a társadalom erkölcseinek és tagjainak védelmére.
         SAJNOS AZONBAN MI MINDIG "PÁPÁBBAK AKARUNK LENNI A PÁPÁNÁL", és ez legtöbbször sikerúl is, ahogy a történelem már jó párszor bebizonyította. Igaz, a kitűzött célok eléréséhez ez a pápaság egyáltalán nem  vezet el, még a legritkább esetben sem, hanem pontosan az ellenkező eredmény születik meg, mint amit vártunk. Nem tudni, hogy miért, - bár ez sem igaz - de nálunk a dolgok valahogy mindig fordítva sülnek el, így aztán nem is nagyon csodálkozhatunk a sok borzalmas következményen.
          Azt hiszem  mindenki érzi, hogy a címben is szereplő "igazságszolgáltatás" kifejezés itt teljesen hamisan hangzik, mert ezért a bűnért igazságot szolgáltatni nem lehetséges. Ítéletet mondani lehet, de az semmit sem enyhít a tragédia nagyságán.
         Még a tényleges életfogytiglani bezárás sem elegendő, hiszen általában ezt be   sem tartatják, hanem egy idő után szabadlábra helyezik a bűnösöket.Tegnapelőtt az ügyész ebben a perben négy vádlottra kért életfogytiglanra szóló ítéletet, de biztos vagyok benne, hogy bíróság ezt nem fogja helybenhagyni. Majd szépen megkeresnek mindenféle enyhítő körülményt és így az ítéletek is enyhébbek lehetnek.
         Adná már egyszer az Isten, hogy mindenki az általa ténylegesen elkövetett bűn nagyságának megfelelő bűntetésben részesülne, mert így a legtöbben - főleg enyhébb esetekben - csak kiröhögik az "igazságszolgáltatás" intézményét!
         Arra meg nyugodtan mérget vehetünk, hogy az ilyen emberek - ha ez a fogalom rájuk egyáltalán alkalmazható - a túlvilági pokol tűzének büntetésétől cseppet sem tartanak, tehát valahogyan itt a földön kell ellátni a bajukat.

                                                                                           PLAZMAHALMAZ.