Itt virított szegény a barackfa-kor állitólagos legvégső határáig, pontosan az ablakom alatt. Az a kor, amit megélt éppen 15 év volt, és közben bizony sok szép és finom barackkal örvendeztetett meg mindannyiunkat, és a kis méhecskéket a virágjaival a tavaszi napokon, amikor azok is alig találtak még máshol egy kis nyalakodni való mézecskét. Ez a barackfa azonban amint a téli fagyok elmúltak, már kezdte hajtani a virágrügyeit, nem tagadva meg rokonságát a mandulával, és a legtöbbször sikerült is neki kijátszania a "fagyosszentek" hideg hajnali sóhajtásait.
Ennek a sárgabarack-fának a hivatalos neve "Ceglédi Óriás" volt, amiből az "óriás" kifejezés a termésére vonatkozott, amint azt elég könnyen ki is lehet találni.
De meg kell hagyni, rá is szolgált a nevére, mert sárgabarackból az ilyen méretek, amilyenek ezek voltak, már valóban megérdemelték az "óriás" jelzőt. Ráadásul az ízük ellen sem lehetett semmi kifogásolni valót találni, úgy hogy akár nyersen, akár lekvárnak kifőzve, mindenképpen kiváló, finom eredmény született.
És most itthagyott, elment az ablakom alól. Igazság szerint azonban nem is most, hanem már egy éve, éppen egy ilyen őszi időszakban. Valamikor szeptember végén, amikor még minden lombját is viselte, azt vettem észre, hogy az én barátom elkezd szépen bimbókat növeszteni, majd később virágba is borult, mintha legalább is tavasz lenne, vagy hamarosan az következne.
Őszintén szólva nem örültem ennek a felfedezésnek, mert szinte azonnal arra gondoltam, hogy ez az őszi virágzás nem egyéb, mint a fám búcsúzása, az utolsó nekirugaszkodása az életnek, szóval a hattyúdala.
Biztos voltam benne, hogy a szép fának nem lesz több tavasza, mert régebben már, valamilyen más fámnál is megfigyeltem ezt a jelenséget, de akkor azt hittem, hogy ez csupán a véletlen műve volt.
Aztán, ahogy jött a tavasz, úgy vártam aggódva, hogy tényleg búcsúznom kell-e
hát az ablakomra tizenöt nyáron át halvány kis árnyékot adó, susogószavú kedves ismerősömtől. És lassan bebizonyosodott, hogy tényleg nincs tovább!
Nem hoz többé zöld lombkoszorút a nyárra, nem fognak levelei között hancúrozni a szürke kis verebek, télen pedig a kopár ágak kötött nem bohóckodnak már sohasem a játékra mindig kapható, jókedvű kis színes cinegék, "akik" azért nyáron is meglátogatták néha a téli ebédlőjüket, egy kis változatosság kedvéért.
Eljött hát a tavasz, már mind elvirágoztak a fák, de az én barackfám kopár ágai egyre szomorúbban meredeztek az ég felé, semmibe véve a tavasz unszolását az újabb élet elkezdéséhez.
Ekkor aztán végérvényesen beláttam, hogy nincs már mire várnom, egy halott fába nem tudok többé életet lehelni semmilyen praktikával sem. Elő vettem hát a fűrészeimet, és megkezdtem a holt fa átalakítását, hogy azért néhány éven át még emlékezzem rá az ablakomból, és ő is emlékezzen a régi önmagára, amíg az enyészet el nem pusztítja véglegesen.
Azóta aztán átalakult hatalmas nyári virágvázává, amelynek száradó ágain virágcserepek függenek, szám szerint talán tíz is, tele gyönyörű piros, sárga és fehér élő virágdíszekkel, hogy ilymódon összekössük a múltat a jelennel, a kényszerű halált az élet színeivel.
Hogy meddig bírják majd a száraz ágak ezt a megterhelést, azt nem lehet tudni, hiszen ezt az időjárás is erősen befolyásolja. Most úgy látszik, hogy néhány évet még gyönyörködhetünk bennük tavasztól késő őszig, ha csak mi magunk meg nem előzzük őket a végleges elbúcsúzásban.
Most éppen késő ősz van, így hát csak a kopár faágak szomorkodnak egymástól egy-egy méternyire, mintha beszélgetnének maguk között, de olyan halkan, hogy azt megérteni nem tudom, mire is emlékeznek, de sejteni azt hiszem, jól sejtem a szél által egy kicsit felerősített sóhajtásaikat.
Most ideiglenes búcsúzásként felnézek hát rájuk, a szürke ágakra, és öröm nélküli vigasztalásul megsugom nekik, hogy az életben minden éppen úgy megszürkül mindenki számára, mint ahogy nekik már eljött ez az idő, mert elmúlt számukra az Élet.
PLAZMAHALMAZ.
