Mostanában, igaz, azért már jó pár éve, mondhatnám divatba jött a közvélemény-kutatásnak, vagy csak úgy általában az emberek IQ-jának felmérésére az a módszer, hogy amikor gyanútlanul ballagsz az utcán, se szó, se beszéd, csak megállít valaki.
Ennek a valakinek általában egy füzet van a kezében, meg egy toll is, hogy komplett legyen a szerszámkészlete az elvégzendő munkájához. Bár elég gyakran alakul úgy a dolog, hogy tollas barátunk átmenetileg munkanélkülivé válik, mert a megállított delikvens szóra sem érdemesíti szegényt, akinek pedig jelenleg ez az egyetlen pénzkeresési lehetősége.
De ez most a mi szempontunkból teljesen lényegtelen. Az egész csak azért jutott az eszembe, hogy ha egy kis időre én is felcsapnék ilyen IQ vadásznak, és feltenném egy szerencsétlen sétálgató valakinek azt a kérdést, hogy ugyan tudja-e legalább úgy körülbelül, hogy mit jelenthet a VIGILIA szó, hát a legtöbbjük biztosan elküldene valamilyen melegebb éghajlatra. Az is lehet ugyan, hogy bolondnak néznének, és mondanának valami egészen extrém marhaságot, amivel aztán nyugodtan - akár mosolyogva is - szépen tovább állhatnék.
Most kedvem támadt egy kicsit eljátszani azzal a gondolattal, hogy tényleg, milyen válaszokat is kaphatnék az említett kérdésre.
Legelső válaszadóm egy kicsit összeráncolja a mondjuk 70 év körüli homlokát, aztán egészen megnyugodva kisimulnak a ráncai. Ez a jelenség nyivánvalóan arra utal, hogy megtalálta az egyetlen lehetséges helyes választ, amit máris örömmel közöl velem, ilymódon:
Hát szerencséje van, hogy éppen engem szólított meg, mert ahogy itt körülnézek, nem túlságosan sokan tudják magát erről felvilágosítani. De én véletlenül, akkor régen, - még az "ántivilágban"- kezembe foghattam egy olyan füzetecskét, amely ezt a címet viselte, amit most maga kérdezett. Aztán egészen suttogva folytatja, mint aki hatalmas titok felfedésére készül, és azt mindjárt meg is osztja velem, miután körülnézett, hogy senki más ezt a titkot meg ne hallhassa.
Ezután már én is kellőképpen kiváncsivá lettem, és elámulva hallgattam a megfejtést, ami egészen elfogadható volt, ha valaki nem ismer semmit a valóság vonatkozásában.
Hát tudja, ez a "Vigília" a Rákosi korszak elkötelezett szimpatizánsainak ideológiai folyóirata volt, ami csak egészen korlátozott számban jelent meg havonta. De ne felejtse, én nem mondtam semmit! - és máris óvatosan körülnézve eloson a biztonságot adó tömegbe vegyülve.
A következő páciensem egy, az előzőnél jóval fiatalabb, kalapos, szőke hölgy volt, aki egy kicsit sajnálkozva nézett rám, magában biztosan gondolva, hogy "nahát, egy ilyen ismert dologra nem tudni a választ, az azért már jellemző a mai világra!" Aztán imígyen szólva felvilágosított:
"A Vigília, az a pigmeusoknál a fiatal pár esküvője utáni banzájn, ha a vőlegény már legalább két jött-ment idegent halálra nyilazott a dzsungelben, azokat sikeresen megskalpolta, és magassága eléri legalább az egy métert!". Pont! Ezzel aztán se szó, se beszéd, úgy ott hagyott az utca közepén, mint szent Pál az oláhokat. Én meg örültem, hogy ennyivel is többet tudok.
A harmadik "felvilágosítóm" egy távolkeleti kinézésű fiatalember volt, aki nem sokat teketóriázott, mivel úgy látszott, hogy sietett valamelyik egyetemre. Az ő véleménye egy kicsit elgondolkoztató volt, mert ki tudja, hátha ő arról a vidékről vetődött ide, és az általa elmondottakban akár némi igazság is lehetett.
Szóval, a Vigília az a szibériai népek egy kis részénél a Tungúz meteor becsapódási idejének évfordulóin tartott örömünnep, azért, hogy a katasztrófát egyeseknek sikerült túlélniük, meg azért is, hogy az akkori borzalmak feledésbe ne menjenek.
Na még egy véleményt ismertetek, már csak azért is, mert ezt egy tősgyökeres magyar, miniszoknyás kis tinédzser adta tudomásomra, mondván, hogy mennyire sajnálja, hogy én már nagyjából kinőttem abból a korból, amikor az ilyen dolgokat az ember akkor is tudja, ha legszebb hajnali álmából ébresztik fel.
Így aztán megint gazdagabb lettem egy ismerettel, ha a kislány szerint egy kicsit
későn is. Na de hát jobb később, mint soha szert tenni a valóság megismerésére.
Ugyanis arról van szó, hogy a Vigília Winnetou népének, az apacsok még megtalálható maradékának legkedvesebb sexmagazinja, amit pl. Ő, mármint a kis informátorom, rendszeresen olvasgatni is szokott ráérő idejében. Ebből a magazinból - ha nem sajnálom rá a pénzt - ő szivesen hoz nekem egy két példányt, és majd meglátom, hogy nem látom meg soha sem az unalmat, sem az egyedüllét magányát, mert ezektől az indiánoktól mindig lehet valami újat tanulni!
Miután megköszöntem a kedvességét, elváltunk csendben, még mielőtt megtudtam volna a sexmagazin árát, mert attól féltem, hogy illúzióromboló összeget talál mondani nekem, ami pedig elég furcsa lett volna, (bár nem lehetetlen) - így a képzeletbeli közvélemény-kutatásom eredményeként.
Hát egy kis túlzással így képzelem valahogy a "jónép" Vigíliáról való ismereteinek mennyiségét és minőségét.
És most akkor lássuk, hogy mi is hát nagyjából a valóság ezzel a kifejezéssel kapcsolatban. Mert hiszen én nem a képzelt utcai érdeklődéseim eredményei miatt kezdtem el írni ezt a bejegyzést, hanem a karácsony miatt, ha valaki még emlékszik rá.
Végül is, azoknak, akik a nevezett szót valamilyen folyóirattal hozták kapcsolatba,
van némi igazságuk, mert nálunk - bár lehet, hogy az egész katolikus keresztény világban mindenütt - tényleg létezik egy Vigilia nevü (talán) hetilap, de ennek igazán nem sok köze van az apacsokhoz sem , és főleg nem a szexhez.
De hát ez az újság is csak felvette ezt a nevet, hiszen az még sehol sem volt tervbe véve sem, amikor a Vigiliáról már minden keresztény (és nem keresztyén!) sokkal többet tudott, mint manapság.
Ismereteim szerint maga a szó "virrasztást" jelent. Amolyan várakozó virrasztást, amikor az éjszakában valami nagy dolog bekövetkezésére számítunk. A virrasztás azonban - csak úgy magában - álmosító és unalmas foglalkozás, ezért azt fűszerezni kellett, vagy lehetett bizonyos ájtatos cselekedetekkel. Lehetett énekelni, imádkozni, esetleg eszegetni is valamit, ha éppen volt ilyen megenni való disznóság. Az is lehet persze, hogy a fiatalabb vagy rakoncátlanabb virrasztók néha egy kicsit meg is tapogatták egymást, ha ehhez a másik is hozzájárulását adta, (hogy egy kicsit az apacsoknak is igazuk legyen, bár ez a ténykedés nem éppen nevezhető ájtatosnak.)
Az ilyen egy bokorban való virrasztást azonban lassan felváltotta a házaknál családonként való időtöltés, és mindenki, aki otthon volt, főleg az idősebbek, várták a mendikásokat, akik annak rendje és módja szerint meg is jelentek.
Ezek énekeltek az ablakok alatt szép karácsonyi énekeket, aztán behívták őket, és mindig kaptak valamit, aminek úgy csináltak, mintha örültek volna. A gyerekek, ha pénzt kaptak, annak tényleg örültek is. Tudok azonban olyan esetről is, még a háború utáni infláció idejéből, hogy az egyik "smucikabb" család ajtaján kilépve, a mendikázó gyerekek az egész
marékravaló rézfilléreket úgy szórták szét a "pusztába", hogy csak úgy csörögtek. Igaz, nem is volt egyáltalán semmi értékük!
(Mivel az előbb majdnem kétségbe estem, hogy - mint néhányszor már megtörtént -, elveszett a fele munkám a "sikertelen mentés" miatt, ezt a bejegyzést most itt befejezem, de amit még erről a témáról mondani akarok, azt a következőben folytatom.)
PLAZMAHALMAZ
