Le nem tagadható igazság az a tény, hogy amint telik a múló idő - mert más egyebet nem is tud csinálni - elviszi közülünk lassacskán a régi ismerőseinket, barátainkat és szeretteinket egyaránt. Nem csinál mást, esetleg annyit ha mond, hogy készülj, mert eljött a te időd! Mármint hogy én zörgetek a kapudon, aki az IDŐ vagyok, és nálam nincs fellebbezés.
Valahogy azonban úgy vagyunk ezzel ténnyel, mint amikor egy hosszú útra akarunk indulni, mondjuk autóval, és bár mindannyian látjuk és halljuk nap mint nap a legszörnyűbb tragédiákat, az a lehetőség szinte fel sem merül bennünk, hogy ugyanez velünk is megtörténhet, akár mindjárt ezen a most kezdődő utunkon is.
Ha erre az eshetőségre komolyan számítanánk mi, vagy akár mindenki, akkor bizony nagyon sokan meggondolnák a dolgot, és eszünkbe sem jutna nekiindulni a végzetünknek. Igaz, akkor gyakorlatilag megállna az élet, de az meg több ok miatt is lehetetlen, hát törvényszerűen el kell fogadnunk azt a reményt, hogy mi kivételek vagyunk!
Pedig hát ez az, ami egyáltalán nem igaz. Az idő a mi kedvünkért sem tehet kivételt, mert nem is tud, erre nincs felhatalmazása a magasabb direktóriumtól. Így aztán akár akarjuk, akár nem, lehet hogy lassan, de feltartózhatatlanul közeledik már valahol a születésünk, sőt a fogamzásunk pillanatában elindult Végzetünk, amiről fogalmunk sincsen, hogy most útjának melyik részéhez ért, siet-e vagy szép komótosan ballag a számára kötelező hóhérmunka befejezése felé.
Az ilyen gondolatok leginkább akkor törnek felszínre a tudatunkban, amikor valaki olyantól kell örökre elbúcsúznunk, aki az életében közel állt hozzánk, vagy esetleg még kedveltük vagy szerettük is.
Ebből mindjárt egyenesen következik az is, hogy amint haladunk befelé a korba, vagy kifelé az időnkből, úgy szaporodnak egyre jobban ezek a búcsú-események. Ilyenkor óhatatlanul feltesszük magunknak a kérdést, hogy mi vajon mikor következünk, hiszen az elmenő ismerőseink már éppen a mi kortársaink. Valamikor ővelük együtt voltunk gyerekek, együtt játszottunk és rosszalkodtunk, egy időben váltunk felnőtté, tehát törvényszerű az is, hogy egy időben, vagy legalább is nem nagy eltéréssel távozzunk a fiatalabb ismerőseink közül.
Bizony, át kell adnunk a stafétabotot olyanoknak, akik még sikerekben reménykednek vagy reménykedhetnek, lehet, hogy nagyobbakban, mint amik nekünk osztályrészül jutottak.
Nekem most azért jönnek sorban ezek a sötét gondolatok, mert tegnap előtt temették az apám második feleségét, akivel együtt éltek pontosan harminc évig. Most már mindketten ott nyugszanak az otthoni temető nyugalmas csendjében, vagy tizenöt méterre az én anyámtól, aki már egy híján hatvan éve ott pihen.
Bizony, rájuk is fér a pihenés, mert ők aztán mind a hárman annyit dolgoztak ebben a földi életükben, hogy az már szinte emberfelettinek mondható. És mégsem, sohasem kértek senkitől egy fillér "támogatást" sem, hanem véres verítékkel mindig megteremtettek annyit, hogy a családjuknak legyen meg a mindennapi kenyere.
Ezek a mostani nagypofájú, szrájkokra buzdító, tejöntögető, gabonaégető, útlezáró utonállók kapják a százmilliókat, - az ország lassan elfogyó vagyonából - ahelyett, hogy bedugnák őket a dutyikba, hogy ott gondolkozhassanak el arról, hogy mégis, talán jobb lenne becsületesen dolgozgatni, mert így mindenki csak megutált már bennünket, teljesen jogosan.
Nem tudom sem én, sem senki más, hogy ott, ahova ők - a szüleink - már eljutottak, van-e tudat, van-e emlékezés erre a földi életükre. De ha véletlenül van, akkor az biztos, hogy nekik nem kell szégyenkezniük a multjuk miatt, inkább valamilyen csodás glóriát fonhatnak a fejük köré azok a túlvilági lények, akik annak idején is látták,- ha akarták - azt a rettenetes kinlódással elvégzett mindennapi munkát, amiért most már megérdemlik a békés, nyugodt örök időkre szóló pihenést!
PLAZMAHALMAZ
